Ülünk mint verebek a villanydróton, és nem csak úgy, hogy sorban, hanem hogy az elektromos csatlakozások végén.
Egy hete vagyunk itthon.
Az elején még elmentünk sétálni a házak mögé, a repceföldek között. Persze nyafogtak, hogy mikor fordulunk már vissza, aztán meg nem akartak hazajönni, mert valamilyen képzelt világba játszották át magukat, amihez kellett, hogy legyen tér.
Korábban a házunk mögött két sor ház és már kezdődött is a repce és búzaföld, mögötte rózsa töveket hajtattak aztán a vasút lassan surranó útvonala. Amikor virágzott a repce minden zsírosan, vastagon sárga volt a teraszon a virágportól. Ma már nincs ilyen. Mögöttünk tágas családiházak épültek, amelyek ha nem is akkorák, mint a Hollywoodi villák, azért bőven kényelmes a hozzá tartozó dekoratív kertekkel.
Szóval egy hete itthon.
Boltba is csak az első néhány napba mentem. András pedig minden nap dolgozni jár. Ki akarja használni az időt, amíg nem vezetik be a kijárási tilalmat ki tudja, milyen feltételekkel. Szerencsére nem emberek között dolgozik, egy-egy emberrel vagy üres lakásba megy.
Milyen szürreális: amíg be nem vezetik a kijárási tilalmat...
Tudjuk mit jelent a szó, de hogy valaha ki fogjuk ejteni a szánkon azt soha nem gondoltuk volna. Egy időben évekig álmodtam háborúról. Menekülök vagy bújok a gyerekekkel, persze akkor még kicsik voltak: az egyikük a hátamon volt hordozóban, a a másiknak a kezét fogtam, vagy felkaptam elől és a vállamon egy táska.
Kinek az emlékeit vittem? A jó ég tudja! A házunk egy kitelepített zsidó családé volt. Fakereskedők voltak. Ők építették a századfordulón ezt a házat és a hozzá tartozó terület volt a munkterület, műhely. Alatta több soros pincét örököltek, amelynek egy szintjét hagyták meg, a többit betömedékelték.
Később a házunkba költözött egy fodrász. Ott hallottam várakozás közben egy az utca túloldalán lakó fickótól, hogy a szembe oldalon is végigfutott egy hosszú alagút. A város központja felől jött és az orvosi egyetem felé tartott. Gyerekkorában még tudtak benne szaladgálni, de ahogy bontották a régieket és építették az új házakat, úgy lett egyre rövidebb a járat.
Tehát egy hete.
Fejben élünk és cselekszünk. A pécsi tanító néniket egyenként és együtt is szentté avatnám, olyan nagyszerűen hidalták át egyik napról a másikra az otthon rekedt gyerekek tanítását. A német pedagógusok kacagtatóan nem tudnak mit kezdeni a helyzettel.
Most érződik a nemzeti habitus különbsége: míg a pécsi tanító néni elnézést kér, hogy most tanulja a Google Classroom-ot, addig a német, fénymásolatokat küldözgető ki akar törölni a WhatsApp csoportból, mert négy év után kezdi pedzegetni, hogy nem értem az üzeneteit.
A vicc poénja, hogy egy magyar lányt kérek meg, hogy értelmezze Rátarti által küldött feladatokat, mert azt állítja a gyerek, hogy nem érti. Kiderül, hogy olyan több soros kacifántos igényességgel fogalmazza meg a feladatokat, hogy megértjük, mi okozta négy évig a félreértést. Ő azt állította, a Gyerekünk tökéletesen ért németül. A Gyerek meg azt, hogy azért nem sokszor nem érti, hogy mi a feladat.
Konkrétan azt történt, hogy az "Írj a képen látható táskáról egy leíró fogalmazást, hogy az is el tudja képzelni, aki nem látja" helyett egy egy oldalas leírást csatol, aminek az elolvasása után Fanni közli, hogy nem szabad mellékneveket haszálni................. Nem hiszi el, hogy az van odaírva. Azt mondta, Rátarti azt mondta az órán, nem szabad mellékneveket használni. Nem szólok semmit, hallgatok.
Egy hete.
Eszünk. Nem éhesek, hiszen alig mozognak.
András néha azt mondja menjünk haza, máskor meg, hogy maradjunk itt. Nem tudom, mi lesz. Eddig menni akartam, most már maradnék. Szeretem a saját tárgyaim között ezeket a nyugalmas, gyerekekkel töltött napokat. Nem akarok csomagolni, nem akarok anyósom nyaralójába bezsilipelni, ahol ha két hét karantén után megjelenik, akkor megkér majd hogy ezt tegyem inkább oda, azt meg amoda és nagyon logikusan meg fogja indokolni, miért.
Nagyon vágytam korábban a Balatonra, de mióta megértettem, hogy ott jól tartott vendég vagyok, és nagy szeretettel kérnek, ne nyúljak semmihez, azóta romlott a lelkesedésem. Szeretem, tisztelem, de kis udvariasság vegyült ebbe az érzésbe.
A fia is ilyen. Van körülöttük valami távtartó-féle. Ha túl közel mész, ha túlságosan megnyílsz - kicsit visszaigazít. Anyósom diplomatikusan, a fia, amolyan férfi-módra. Nekem meg olyan női-módra ettől eleinte időnként, aztán teljesen megfagyott, kihűlt mindenem.
Egy hete önkéntes karanténban vagyunk a falak között. Jól vagyunk.
