Egy hete - Corona 2020.

Ülünk mint verebek a villanydróton, és nem csak úgy, hogy sorban, hanem hogy az elektromos csatlakozások végén.

Egy hete vagyunk itthon.

Az elején még elmentünk sétálni a házak mögé, a repceföldek között. Persze nyafogtak, hogy mikor fordulunk már vissza, aztán meg nem akartak hazajönni, mert valamilyen képzelt világba játszották át magukat, amihez kellett, hogy legyen tér.

Korábban a házunk mögött két sor ház és már kezdődött is a repce és búzaföld, mögötte rózsa töveket hajtattak aztán a vasút lassan surranó útvonala. Amikor virágzott a repce minden zsírosan, vastagon sárga volt a teraszon a virágportól. Ma már nincs ilyen. Mögöttünk tágas családiházak épültek, amelyek ha nem is akkorák, mint a Hollywoodi villák, azért bőven kényelmes a hozzá tartozó dekoratív kertekkel.

Szóval egy hete itthon.

Boltba is csak az első néhány napba mentem. András pedig minden nap dolgozni jár. Ki akarja használni az időt, amíg nem vezetik be a kijárási tilalmat ki tudja, milyen feltételekkel. Szerencsére nem emberek között dolgozik, egy-egy emberrel vagy üres lakásba megy.

Milyen szürreális: amíg be nem vezetik a kijárási tilalmat...

Tudjuk mit jelent a szó, de hogy valaha ki fogjuk ejteni a szánkon azt soha nem gondoltuk volna. Egy időben évekig álmodtam háborúról. Menekülök vagy bújok a gyerekekkel, persze akkor még kicsik voltak: az egyikük a hátamon volt hordozóban, a a másiknak a kezét fogtam, vagy felkaptam elől és a vállamon egy táska.

Kinek az emlékeit vittem? A jó ég tudja! A házunk egy kitelepített zsidó családé volt. Fakereskedők voltak. Ők építették a századfordulón ezt a házat és  a hozzá tartozó terület volt a munkterület, műhely. Alatta több soros pincét örököltek, amelynek egy szintjét hagyták meg, a többit betömedékelték.

Később a házunkba költözött egy fodrász. Ott hallottam várakozás közben egy az utca túloldalán lakó fickótól, hogy a szembe oldalon is végigfutott egy hosszú alagút. A város központja felől jött és az orvosi egyetem felé tartott. Gyerekkorában még tudtak benne szaladgálni, de ahogy bontották a régieket és építették az új házakat, úgy lett egyre rövidebb a járat.

Tehát egy hete.

Fejben élünk és cselekszünk. A pécsi tanító néniket egyenként és együtt is szentté avatnám, olyan nagyszerűen hidalták át egyik napról a másikra az otthon rekedt gyerekek tanítását. A német pedagógusok kacagtatóan nem tudnak mit kezdeni a helyzettel.

Most érződik a nemzeti habitus különbsége: míg a pécsi tanító néni elnézést kér, hogy most tanulja a Google Classroom-ot, addig a német, fénymásolatokat küldözgető ki akar törölni a WhatsApp csoportból, mert négy év után kezdi pedzegetni, hogy nem értem az üzeneteit.

A vicc poénja, hogy egy magyar lányt kérek meg, hogy értelmezze Rátarti által küldött feladatokat, mert azt állítja a gyerek, hogy nem érti. Kiderül, hogy olyan több soros kacifántos igényességgel fogalmazza meg a feladatokat, hogy megértjük, mi okozta négy évig a félreértést. Ő azt állította, a Gyerekünk tökéletesen ért németül. A Gyerek meg azt, hogy azért nem sokszor nem érti, hogy mi a feladat.

Konkrétan azt történt, hogy az "Írj a képen látható táskáról egy leíró fogalmazást, hogy az is el tudja képzelni, aki nem látja" helyett egy egy oldalas leírást csatol, aminek az elolvasása után Fanni közli, hogy nem szabad mellékneveket haszálni................. Nem hiszi el, hogy az van odaírva. Azt mondta, Rátarti azt mondta az órán, nem szabad mellékneveket használni.  Nem szólok semmit, hallgatok.

Egy hete.

Eszünk. Nem éhesek, hiszen alig mozognak.

András néha azt mondja menjünk haza, máskor meg, hogy maradjunk itt. Nem tudom, mi lesz. Eddig menni akartam, most már maradnék. Szeretem a saját tárgyaim között ezeket a nyugalmas, gyerekekkel töltött napokat. Nem akarok csomagolni, nem akarok anyósom nyaralójába bezsilipelni, ahol ha két hét karantén után megjelenik, akkor megkér majd hogy ezt tegyem inkább oda, azt meg amoda és nagyon logikusan meg fogja indokolni, miért.

Nagyon vágytam korábban a Balatonra, de mióta megértettem, hogy ott jól tartott vendég vagyok, és nagy szeretettel kérnek, ne nyúljak semmihez, azóta romlott a lelkesedésem. Szeretem, tisztelem, de kis udvariasság vegyült ebbe az érzésbe.

A fia is ilyen. Van körülöttük valami távtartó-féle. Ha túl közel mész, ha túlságosan megnyílsz - kicsit visszaigazít. Anyósom diplomatikusan, a fia, amolyan férfi-módra. Nekem meg olyan női-módra ettől eleinte időnként, aztán teljesen megfagyott, kihűlt mindenem.

Egy hete önkéntes karanténban vagyunk a falak között. Jól vagyunk.

Megüt a guta, de hogy ilyen gyakran?!

Már-már magam számára is vicces, hogy mennyire fel tudnak bosszantani a megszokottól eltérő működések. Úgy látszik, valami hamis biztonságérzetet ad, ha tudjuk, hogy mi hogyan működik körülöttünk, legyen amilyen legyen. Ráadásul azt is érzem jónak - azt hiszem, ez a lojalitás vagy belső meggyőződés.

Például biztos vagyok abban, hogy egy óvodában énekelni kell a gyerekekkel. Úgy gondolom, a korosztályának megfelelő dalok örömet okoznak, és sok modern marhaságról is el tudják terelni a figyelmet. A zene üdít, zsongít, leköt. Olyan, mint az ima.

Nem üvöltöznek a gyerekek, ha muzsika simogatja az idegrostjaikat, és ugyan ez érvényes a pedagógusra is. Ha már ki akarja nyitni a száját, ha már gondolni akar valamit, hát, milyen kedves mód erre az, hogy énekeljen...

Ebben az óvodában nem énekelnek. Nem tanulnak verseket. Nem kell csinálni a kézművezést, és ad hoc módon alakul a torna. Sírva jegyzetel mindaz, aki életét ilyen módszerek kidolgozására fordította, és én magam is, aki csak tudok róluk.

Drága Zsuzsa óvónénink, talán soha nem tudod meg, hány gyerekkel tettél jót, hogy rajzszakkört csinálsz a nagycsoportosoknak. Kedves Judit néni, talán csak sejted, hogy a kosárpalánta néven tartott labdajátékok milyen fontosak nekik. Logopédus néni, aki kedden 7-kor mész az óvodába, hogy foglalkozz a pöszékkel, raccsolókkal és az én fiammal is. Istenkém, és Kata, aki rájött, hogy a lányom nem vagy csak rövid ideig kúszott...

Nem tudok elég hálásnak lenni a sorsomnak, hogy megismertem őket, és voltak a gyerekeimnek. És nem tudok elég sokat felejteni hozzá, hogy ne gondoljam ezt, hogy ebben a külföldi iskolában miért mini felnőttekként bánnak a gyerekekkel.

Miért mondja a tanítónő, hogy ne a szüleitek, ti döntsetek róla, hogy hány napos ottalvós osztálykirándulást szeretnétek, amikor még mindössze 9 éves. Miért engedi meg az óvónő, hogy ha nincs kedve, akkor ne kézművezzen, rajzoljon. A feladattartással, fegyelemmel, finom motorossal mi lesz???

Nem, tagadom, hogy túlolvasott anya lennék. Egyszerűen csak... Tudom, lehetne rosszabb. Nem tudom miért, de ezek nekem fontosak, és nem akarom, hogy félreértelmezetten liberálisnak mondott és gyökértelenek legyenek. Olyan kevés eszközöm van így egyedül ezzel a böszöm nagy intézményhálózattal és kortárscsoporttal szemben.

Úgy kezdődött...

Mindenki azt mondta, hogy nem lehet elkerülni, hogy az ember megtanulja az adott nyelvet, ha Adott Országban él. Mélységes meg nem értéssel gondoltam a zárt közösségben, elszigetelten élő nőkre és családokra, akik nem tanulták meg Adott Ország nyelvét. Hittem, hogy igaz az: annyi ember vagy, ahány nyelven beszélsz - tézis, tehát - gondoltam - hülye lenne az ember nem többnek lenni akarni... Vagy ilyesmi.

Úgy véltem, hogy nagyszerű egyik kultúra szemszögéből nézni a másikat, és ez plusz értéket ad Adott Országban való jelenlétnek. Már-már küldetéstudatom volt, hogy Melegszívű Barátságos országból érkezve milyen jó fej leszek a hűvösebb temperamentumú Adott Országban.

Láttam magam új szerepeimben, amelyekben boldog voltam, elégedett és beszéltem a nyelvet.

A fene tudja, hogy miért nem ez történt. Adott Ország mosolygó, hűvös emberei is sokfélék voltak, de az, hogy egy buszmegállói beszélgetés mélységig tudom elmondani nekik a gondolataimat napról-napra, hónapról-hónapra vette el a kedvem. Először a küldetéstudattól, aztán egyre több dologtól, amíg oda jutottam, hogy mindentől.

Nem szerettem semmire gondolni, mert annyira fölösleges és magányos érzés volt, mintha egy lakatlan szigeten lettem volna. Még az sem számított, hogy van internetkapcsolatom, mert úgy tűnt, ebben a világban nincs papír, toll és posta. A palackokba suttogott üzenetek az első sziklákon elsüllyedtek: elmondtam a telefonban, és valahogy semmi értelme nem volt, csak szomorú lettem.

A gyerekek voltak az egyetlen örömforrások, a nyelv pedig nem ment és nem ment és nem ment... Elszigetelt török nő lettem, hajótörött, süket-néma, aggastyán az idősek otthona elfekvőjében, és se előre, se hátra nem ment semmi. Megállt az idő.

A napi tevékenységekhez elég volt ugyanaz a néhány váltás ruha. Egy csomó, korábban fontos igény és tevékenység értelmetlenné vált. A fürdés például fölösleges volt, mert még csak nem is porosodtam, és ha túl nagyra nőtt a magány, akkor megszagoltam a karom, mert az bizonyította még, hogy létezem: ember illatom volt. A gyerekeknek finom gyermek illata volt, de mellettük a fizikai létezésem olyan reménytelenül, igazolhatatlanul bizonytalan volt, hogy tudnom kellett, hogy valóban ott vagyok.

Tényleg így volt.

Fogtam a kezüket és csodálatot éreztem, hogy létezőek. Láttam, apró pici tagjaikat, hallottam gondolataikat, csengő hangjukat és sokszor azért nevettem ezen, mert fantasztikusnak éreztem a létezést. Isten és a világegyetem csodája. Kicsi galaxisoknak láttam őket, ahol születnek és meghalnak a sejtek, pumpál a szív, a hörgőcskék megtelnek aztán lelappadnak, fent elnyeli az ételt, hasznosítja ahogy megadatott neki, és a végén távozik... ami távozik.

Legjobban mégis ebben az elnémult világban az alvásuk szuszogását szerettem hallgatni: a Kis Galaxisok önmagában tökéletesedik, nincs külső hatás, csak amit a Jóistentől kaptak a születéssel. Nő a szempilla, az ínyben szunnyadnak a fogcsírák és a tüdő fel-le emeli a mellkast. A valaha volt galaxisok legtökéletesebbike.

Külföldön külföldiek között vagyok?

Szeretem az evidenciákat megkérdőjelező kérdéseket :-D
Elvileg Angliában angolok között, Franciaországban franciák között, Németországban németek között. Vicces, nem, hogy nem így van.

Sorban állok a bolt pénztáránál. Nemrég nyílt a megnagyobbított Lidl, ez itt vidéken nagy szám, gondoltam körbenézek. Aztán már egyre furcsábban érzem magam a sorban állva: előttem egy török család, mögöttem három török asszony fejkendőben, és várakozás közben törökül beszélnek a pénztárosnővel. Hi-hi-hi... mondanám, ha nem lennék alapvetően beszari és szorongásra hajlamos. Tudom, hogy nincs semmi para, tudom, hogy csak a tévé híradóban robbantanak, és azt is, hogy én sem vagyok német és mi a csudát keresek itt...

Elgondolkodom, vajon a németek hogy érzik magukat Németországban, az angolok Angliában, a franciák Franciaországban? Babilonban hogy érezték magukat a népek?

Kilépek a parkolóba. Értem a parkolóőr intézéséből, hogy azért ácsorog a hideg ellen fülig bebugyolálva, hogy ne a régi, hanem az új irányba hajtsak ki. Bólintok. Menet közben nem tudom megállni, hogy ne bámuljak meg két asszonyt, akiknek csak a szemük látszik ki a ruha-csomagolásból, bár ők nem a hideg ellen védekeznek. Láttam már errefelé hagyományos indiai öltözetet, különböző afrikait, de ilyent még nem. Soha nem tudom meg, mire gondol, aki hosszan  visszanéz.

Értéket látok a sokféleségben, mindemellett erősen pacifista vagyok. Azt gondolom, hogy mindenki maradjon otthon, a fészkecskéjében, és mi a fészkes fenét keresek én itt, távol az enyémtől. Magamra csapom a kocsi ajtaját, eljövök a bérleménybe és bekapcsolom Demjén Rózsit: hogyan érsz el, amikor messze vagy nagyon, hogyan érsz el, idegen csillagon lakom...

A fészkecskémben magyar dolgok között, magyar dolgok élnek: háztartási keksz van a zacskóban, magyar irodalom a polcon és nem tudok máshogy, csak magyarul gondolkodni.