Mindenki azt mondta, hogy nem lehet elkerülni, hogy az ember megtanulja az adott nyelvet, ha Adott Országban él. Mélységes meg nem értéssel gondoltam a zárt közösségben, elszigetelten élő nőkre és családokra, akik nem tanulták meg Adott Ország nyelvét. Hittem, hogy igaz az: annyi ember vagy, ahány nyelven beszélsz - tézis, tehát - gondoltam - hülye lenne az ember nem többnek lenni akarni... Vagy ilyesmi.
Úgy véltem, hogy nagyszerű egyik kultúra szemszögéből nézni a másikat, és ez plusz értéket ad Adott Országban való jelenlétnek. Már-már küldetéstudatom volt, hogy Melegszívű Barátságos országból érkezve milyen jó fej leszek a hűvösebb temperamentumú Adott Országban.
Láttam magam új szerepeimben, amelyekben boldog voltam, elégedett és beszéltem a nyelvet.
A fene tudja, hogy miért nem ez történt. Adott Ország mosolygó, hűvös emberei is sokfélék voltak, de az, hogy egy buszmegállói beszélgetés mélységig tudom elmondani nekik a gondolataimat napról-napra, hónapról-hónapra vette el a kedvem. Először a küldetéstudattól, aztán egyre több dologtól, amíg oda jutottam, hogy mindentől.
Nem szerettem semmire gondolni, mert annyira fölösleges és magányos érzés volt, mintha egy lakatlan szigeten lettem volna. Még az sem számított, hogy van internetkapcsolatom, mert úgy tűnt, ebben a világban nincs papír, toll és posta. A palackokba suttogott üzenetek az első sziklákon elsüllyedtek: elmondtam a telefonban, és valahogy semmi értelme nem volt, csak szomorú lettem.
A gyerekek voltak az egyetlen örömforrások, a nyelv pedig nem ment és nem ment és nem ment... Elszigetelt török nő lettem, hajótörött, süket-néma, aggastyán az idősek otthona elfekvőjében, és se előre, se hátra nem ment semmi. Megállt az idő.
A napi tevékenységekhez elég volt ugyanaz a néhány váltás ruha. Egy csomó, korábban fontos igény és tevékenység értelmetlenné vált. A fürdés például fölösleges volt, mert még csak nem is porosodtam, és ha túl nagyra nőtt a magány, akkor megszagoltam a karom, mert az bizonyította még, hogy létezem: ember illatom volt. A gyerekeknek finom gyermek illata volt, de mellettük a fizikai létezésem olyan reménytelenül, igazolhatatlanul bizonytalan volt, hogy tudnom kellett, hogy valóban ott vagyok.
Tényleg így volt.
Fogtam a kezüket és csodálatot éreztem, hogy létezőek. Láttam, apró pici tagjaikat, hallottam gondolataikat, csengő hangjukat és sokszor azért nevettem ezen, mert fantasztikusnak éreztem a létezést. Isten és a világegyetem csodája. Kicsi galaxisoknak láttam őket, ahol születnek és meghalnak a sejtek, pumpál a szív, a hörgőcskék megtelnek aztán lelappadnak, fent elnyeli az ételt, hasznosítja ahogy megadatott neki, és a végén távozik... ami távozik.
Legjobban mégis ebben az elnémult világban az alvásuk szuszogását szerettem hallgatni: a Kis Galaxisok önmagában tökéletesedik, nincs külső hatás, csak amit a Jóistentől kaptak a születéssel. Nő a szempilla, az ínyben szunnyadnak a fogcsírák és a tüdő fel-le emeli a mellkast. A valaha volt galaxisok legtökéletesebbike.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése