Úgy kezdődött...

Mindenki azt mondta, hogy nem lehet elkerülni, hogy az ember megtanulja az adott nyelvet, ha Adott Országban él. Mélységes meg nem értéssel gondoltam a zárt közösségben, elszigetelten élő nőkre és családokra, akik nem tanulták meg Adott Ország nyelvét. Hittem, hogy igaz az: annyi ember vagy, ahány nyelven beszélsz - tézis, tehát - gondoltam - hülye lenne az ember nem többnek lenni akarni... Vagy ilyesmi.

Úgy véltem, hogy nagyszerű egyik kultúra szemszögéből nézni a másikat, és ez plusz értéket ad Adott Országban való jelenlétnek. Már-már küldetéstudatom volt, hogy Melegszívű Barátságos országból érkezve milyen jó fej leszek a hűvösebb temperamentumú Adott Országban.

Láttam magam új szerepeimben, amelyekben boldog voltam, elégedett és beszéltem a nyelvet.

A fene tudja, hogy miért nem ez történt. Adott Ország mosolygó, hűvös emberei is sokfélék voltak, de az, hogy egy buszmegállói beszélgetés mélységig tudom elmondani nekik a gondolataimat napról-napra, hónapról-hónapra vette el a kedvem. Először a küldetéstudattól, aztán egyre több dologtól, amíg oda jutottam, hogy mindentől.

Nem szerettem semmire gondolni, mert annyira fölösleges és magányos érzés volt, mintha egy lakatlan szigeten lettem volna. Még az sem számított, hogy van internetkapcsolatom, mert úgy tűnt, ebben a világban nincs papír, toll és posta. A palackokba suttogott üzenetek az első sziklákon elsüllyedtek: elmondtam a telefonban, és valahogy semmi értelme nem volt, csak szomorú lettem.

A gyerekek voltak az egyetlen örömforrások, a nyelv pedig nem ment és nem ment és nem ment... Elszigetelt török nő lettem, hajótörött, süket-néma, aggastyán az idősek otthona elfekvőjében, és se előre, se hátra nem ment semmi. Megállt az idő.

A napi tevékenységekhez elég volt ugyanaz a néhány váltás ruha. Egy csomó, korábban fontos igény és tevékenység értelmetlenné vált. A fürdés például fölösleges volt, mert még csak nem is porosodtam, és ha túl nagyra nőtt a magány, akkor megszagoltam a karom, mert az bizonyította még, hogy létezem: ember illatom volt. A gyerekeknek finom gyermek illata volt, de mellettük a fizikai létezésem olyan reménytelenül, igazolhatatlanul bizonytalan volt, hogy tudnom kellett, hogy valóban ott vagyok.

Tényleg így volt.

Fogtam a kezüket és csodálatot éreztem, hogy létezőek. Láttam, apró pici tagjaikat, hallottam gondolataikat, csengő hangjukat és sokszor azért nevettem ezen, mert fantasztikusnak éreztem a létezést. Isten és a világegyetem csodája. Kicsi galaxisoknak láttam őket, ahol születnek és meghalnak a sejtek, pumpál a szív, a hörgőcskék megtelnek aztán lelappadnak, fent elnyeli az ételt, hasznosítja ahogy megadatott neki, és a végén távozik... ami távozik.

Legjobban mégis ebben az elnémult világban az alvásuk szuszogását szerettem hallgatni: a Kis Galaxisok önmagában tökéletesedik, nincs külső hatás, csak amit a Jóistentől kaptak a születéssel. Nő a szempilla, az ínyben szunnyadnak a fogcsírák és a tüdő fel-le emeli a mellkast. A valaha volt galaxisok legtökéletesebbike.

Külföldön külföldiek között vagyok?

Szeretem az evidenciákat megkérdőjelező kérdéseket :-D
Elvileg Angliában angolok között, Franciaországban franciák között, Németországban németek között. Vicces, nem, hogy nem így van.

Sorban állok a bolt pénztáránál. Nemrég nyílt a megnagyobbított Lidl, ez itt vidéken nagy szám, gondoltam körbenézek. Aztán már egyre furcsábban érzem magam a sorban állva: előttem egy török család, mögöttem három török asszony fejkendőben, és várakozás közben törökül beszélnek a pénztárosnővel. Hi-hi-hi... mondanám, ha nem lennék alapvetően beszari és szorongásra hajlamos. Tudom, hogy nincs semmi para, tudom, hogy csak a tévé híradóban robbantanak, és azt is, hogy én sem vagyok német és mi a csudát keresek itt...

Elgondolkodom, vajon a németek hogy érzik magukat Németországban, az angolok Angliában, a franciák Franciaországban? Babilonban hogy érezték magukat a népek?

Kilépek a parkolóba. Értem a parkolóőr intézéséből, hogy azért ácsorog a hideg ellen fülig bebugyolálva, hogy ne a régi, hanem az új irányba hajtsak ki. Bólintok. Menet közben nem tudom megállni, hogy ne bámuljak meg két asszonyt, akiknek csak a szemük látszik ki a ruha-csomagolásból, bár ők nem a hideg ellen védekeznek. Láttam már errefelé hagyományos indiai öltözetet, különböző afrikait, de ilyent még nem. Soha nem tudom meg, mire gondol, aki hosszan  visszanéz.

Értéket látok a sokféleségben, mindemellett erősen pacifista vagyok. Azt gondolom, hogy mindenki maradjon otthon, a fészkecskéjében, és mi a fészkes fenét keresek én itt, távol az enyémtől. Magamra csapom a kocsi ajtaját, eljövök a bérleménybe és bekapcsolom Demjén Rózsit: hogyan érsz el, amikor messze vagy nagyon, hogyan érsz el, idegen csillagon lakom...

A fészkecskémben magyar dolgok között, magyar dolgok élnek: háztartási keksz van a zacskóban, magyar irodalom a polcon és nem tudok máshogy, csak magyarul gondolkodni.